Plume et parchemin

Qu'es-tu pour moi, paysage pittoresque

Des forêts, des sapins, des rudes Carpates? 

Peut-être je t'admire, mais je ne t'aime pas !

Mon imagination ne parcourt pas les montagnes et les vallées.

En-bas, dans les environs de l'alföld, plat comme la mer,

Là-bas je suis chez moi, là-bas est mon monde ;

Mon esprit est un aigle libéré de sa prison

Si je vois les horizons infinis des plaines

Je m'envole alors en pensée,

Au-delà de la terre, vers les nuages

En souriant, regarde-moi, je suis l'image

De la plaine étalée du Danube à la Tisza.

Sonnaillent sous le ciel chimérique

Cent gras troupeaux du Kiskunság,

A midi près d'un puits à balancier

Le double tronc d'une mangeoire les attend.

La course précipitée des troupeaux de chevaux

Vrombit dans le vent, les sabots piétinent,

Et on entend les cris des gardiens

Et le crépitement sonore des fouets.

Aux hameaux, dans le sein tendre de la brise

Se balancent les champs de blé

Et la couleur vive de l'émeraude

Couronne joyeusement les environs

Elles viennent ici,  des marais voisins

Les oies sauvages, le soir au crépuscule,

Elles ont peur et décollent du chemin

Si les roseaux frémissent dans le vent.

Au-delà des hameaux, au coeur de la puszta

Se dresse isolée une csarda* à la cheminée penchée

Les bandits de grand chemin assoiffés la fréquentent

Quand ils vont à Kecskemét pour la foire.

Près de la csarda*, un bois de peuplier nain,

Jaunit dans le sable à « melons-royaux »

Là-bas, le martinet criailleur fait son nid

Sans être dérangé par les enfants.

Là-bas, se multiplie la triste « chevelure d'orpheline »

Et la fleur bleue du « pain d'âne »

A leurs pieds frais, dans la chaleur du midi

Viennent se reposer les lézards bariolés.

Au lointain, là où le ciel rejoint la terre,

Dans le flou, on voit le sommet des arbres fruitiers

Regarde, derrière eux, comme une colonne de brouillard pale,

Les tours-clochers des églises de quelques villages.

Tu es belle plaine, tout au moins pour moi tu es belle !

Ici, se balançait mon berceau, ici je suis né.

Ici on me recouvrira du suaire, ici

Au-dessus de moi sera le tertre de mon tombeau.

* csarda (auberge de campagne)

Petőfi Sándor

(Traduction Elvi)

Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.

Felröpűlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.

Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.

Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.

A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.

Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.

A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.

A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.

Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.

Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya. -

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sír is fölöttem.

Pest, 1844. július